|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Balázs György 2002. július 21.Kászonjakabfalván júl. 7-i vasárnap az iskola Pataki József (1908-1993) történészprofesszor, akadémikus nevét vette fel, aki ebben a faluban született. A kászonjakabfalvi óvoda névadója teljesen ismeretlen. Kovács Irén (1919-1987) szintén e faluból indult el. A bécsi döntés után Budapestre ment, ahol szociális testvérként dolgozott. Később Amerikába ment. Sokáig Buffalóban tanult, majd szociológiából doktorátust szerezve különböző egyetemeken tanított. Kilenc nyelven beszélt. A későbbiekben az ENSZ, illetve az UNESCO keretén belül látott el felelősségteljes feladatokat rendje megbízásából. Élete utolsó éveiben Puerto Ricó-ban dolgozott. 1987 tavaszán hunyt el a szigeten, Ponce városában, sírja is ott van. A Puerto Rico-i Szent János Egyetem könyvtára az ő nevét viseli. Élete utolsó két évtizedében csak néhány alkalommal járt szülőföldjén, de mindig igyekezettel segítette az itthoni szegény családokat, gyermekeket, plébániákat. Az avatóünnepségen Kovács Irén életéről Balázs György újtusnádi esperes, a nővér jó ismerője beszélt. /Sztojka Tamás, Nagykászon: Névadó ünnepség a kászoni sokadalmi napokon. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 21./2007. február 19.Balázs György plébános nyugdíjasként évek óta jelen van Kászonjakabfalva életében. A korábbi években Jakabfalvának állandó papja nem volt. Most papja, tanítója és óvónője is van a falunak. A valamikori vitális település lakossága megcsappant, háromszáz lélek lakja, jóllehet a múlt század elején legalább 1300-an voltak. A jakabfalviak szétszóródtak, megtelepedtek a nagyvárosokban. Híres emberek még kerültek ki innen, mindenekelőtt dr. Pataki József történész, akinek a helyi iskola vette fel a nevét és dr. Kovács Irén Gabriella, akinek neve a helyi óvoda bejáratánál olvasható. Gabriella testvérről ma is kevesen tudnak. 1919-ben született a faluban. A család Trianon után Bukarestben keresett megélhetést. Akkor jutottak el a román fővárosba a Prohászka Ottokár alapította Missziós Társulatból kivált Szociális Testvérek, akiknek fő céljuk volt, hogy a világ minden részére eljutva Krisztus szellemében segítsenek az embereken karitatív, szociális, vallás-erkölcsi és kulturális munkájukkal. Kovács Irén csatlakozott hozzájuk, kikerült Belgiumba, majd a rendtagokkal Buffalóban telepedett meg. A Gabriella nevet a Szociális Testvérek rendjében kapta. 1969-ben doktorált, és ugyanabban az évben sikerült hazalátogatnia szülőfalujába. Később az UNESCO keretében tartott előadásokat, majd folytatja tevékenységét a Puerto Ricó-i Szent János Egyetemen. Ott hunyt 1987-ben. Nagy tudású, kilenc nyelvet beszélő, szerény nő volt, aki mindig áldozatot hozott embertársaiért. Szülőfalujához nagyon ragaszkodott, segítette falusfeleit. /Ferencz Imre: Jakabfalvi hangulatok. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 19./2014. március 7.Ége meghirdetett feltámadásaMiközben a hazai magyarság fogyása miatti aggodalmunk elsősorban a szórványvidékek településeire vetül, a belső anyaországnak kikiáltott Székelyföld szívében kis színmagyar települések kerültek végveszélybe. Az Élhető kis falvakért elnevezésű program a szülőföld iránti felelősségérzet mozgósítása és a pályázati pénzek hatékony felhasználása révén igyekszik megállítani a folyamatot. Hetvenhárom lakost talált a 2011-es népszámlálás Égén. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna: a Miklósfalvával, Homoródszentlászlóval, Petekkel, Jásfalvával, Székelydályával és Ábránfalvával együtt Kányád községhez tartozó udvarhelyszéki kistelepülés lélekszáma fénykorában is alig haladta meg a 300-at. Mégis különösen önellátó faluként híresült el, amely a megélhetéshez szükséges mindenféle szolgáltatást saját erőből biztosított. Az irigylésre méltó közösségszervezés azonban nemcsak a székely falu rendtartó hagyományaiban gyökerezik, a történések mögött az egyes ember is keresendő. Ége esetében úgy hívják: Szabó Mózes. A lévita lelkész hatéves szibériai hadifogságot követően 1920-ban érkezett haza Erdélybe, s miután székelymuzsnai tanítóként nem esküdött fel a Trianont követő impériumváltás utáni új hatalomra, Égén találta magát – immár lelkipásztorként. Életművének súlyát jelzi, hogy ma is minden jelentős megvalósítás az ő emlékét idézi a szövetkezeti hitelintézménytől a templomig. A közösség fájdalmas „oszlása” a feltűnően későn, csak 1962-ben bekövetkezett kollektivizálás nyomán kezdődött. Az aktív lakosságot kezdetben a Brassó és környéke kínálta munkalehetőségek szívták el, majd az iparosodó Udvarhely, 1983-tól már az iskola is megszűnt, érzékeny mutatóként jelezve: az utolsó órák elkezdődtek a falu életében. Merre vagytok, tékozló fiúk? Az Égén is szolgáló székelydályai lelkésszel együtt azonban a civil társadalom is meghirdette a feltámadást. Idegenvezetőm, Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke ugyan óvatos duhaj, ám az egyesület kezdeményezései és eredményei arra utalnak: sikerülhet megállítani a fogyást. „Nem tudni, hogyan, de meg fogjuk csinálni, ezek a falvak fel fognak támadni – szögezi le mindjárt kezdésként Fülöp Szabolcs református lelkész, akit bevallottan a dályai templom ritka értékű kazettás mennyezete vonzotta ide annak idején a Partiumból. – A kilencvenes években azt hittük, majd az ipar és az azzal összefüggő városi lét térvesztése visszahozza a fiatalokat. Velük kapcsolatban csak nagyon kis mértékben váltak be a várakozásaink, inkább a korán nyugdíjba menőkre volt ez érvényes. Néhány éve kezdtek érkezni azonban az első félénk fecskék, akik már visszatértek a faluhoz, vagy erősen foglalkoztatja őket a gondolat. Még nem nevezhető tömegmozgalomnak, de ígéretes kezdetnek mindenképp.” Szerinte sokat segít a folyamaton a Hargita Megyei Tanács kezdeményezése, amely a kis helyi gazdaságok ösztönzése révén igyekszik falun tartani minél több aktív embert. „Mert a megmaradáshoz nem elég a tömbmagyarság érzése, ennél jóval több kell – tartja a lelkész. – És ilyen kis közösségekben egy-két család megjelenése már nagyot javít a statisztikán.” Azt mondja, a kulcskérdés, hogy akadjanak olyan családok, akik szívügyüknek tartják a falut, odaköltöznek, életvitelszerűen ott élnek: ilyen a vállalkozó Incze Kálmán és családja, akik néhány éve Udvarhelyről tértek meg az ősi égei házba. „A tékozló fiúk hazatérése mozdíthatja előre ezt a folyamatot” – folyamodik bibliai metaforához a lelkész, aki ugyanakkor hiányolja a kisközösségek megmentését, feltámasztását célzó régiós stratégiákat. Bár személyes példájának – bivalytartás, sajtkészítés – egyelőre nem nagyon akad követője, bízik benne, hogy a továbbiakban mások is megpróbálkoznak hasonló, elsősorban az önfenntartást célzó kezdeményezésekkel. Kudarcos kísérlet Az eddigi egyetlen ifjúságinfúziós kísérlet kudarcot vallott. Közel 19 évvel ezelőtt a korábbi református lelkész, Baktai Béla által irányított Euthicus Egyesület hollandiai pénzügyi háttérrel árvaházakból „kinőtt” fiatalokat telepített Égébe. „Falugyűlés szavazott a befogadásukról, abban a reményben, hogy a fiatalok segítenek majd a fogyó erejű öregeknek a munkálatokban, ám az elvárások csak nagyon kis részben teljesültek – avat be a részletekbe Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke. – Az árvaházban nevelkedett fiataloknak az önállósulással és a beilleszkedéssel is gondjaik adódtak, egy-két kivételtől eltekintve gondot okoztak az égeieknek.” Az árvák történetét egy fiatal öngyilkossága is terheli, a közösség pedig összességében helyrehozhatatlannak tartja a kísérletet. Új utakon Az Égéért Egyesület sem ezen a csapáson indult el. Első közösségi lépésként a 2010-es falunapot jegyzik, amelynek „kovásza” Gábos Mózes vezetőtanácsi tag volt. „Látni és láttatni a fiatalokkal, hogy Ége még mindig erőt képvisel – fogalmazza meg a célkitűzést a (még?) Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott pénzügyi szakember. – Az égei tölgyek alatt elnevezéssel működött ugyan a korábbi évtizedekből átmentett majálisféle az Égei-tetőn, de az is megszakadt. A találkozónak nagy sikere volt, rengetegen érkeztek, akik évtizedek óta nem jártak otthon.” A hogyan továbbot célzó ötletelés talán már a poharazgatás közben megindult, de igazából menet közben jött meg az étvágy. Egy újabb faluünnepet követően 2012 februárjában megalapították az Égéért Egyesületet, megteremtve ezzel a további tevékenységhez szükséges anyagi alap megszerzéséhez elengedhetetlen intézményi hátteret. Még abban az évben újranyomtatták a Balázs György tanító által írt, a falu 1966–1978 közötti periódusát felölelő, Ége – iskola a dombok között című emlékkönyvét, falufüzetet adtak ki, megkezdődött Ége egyetlen hagyományos székely kapujának felújítása. A restaurálás költségeit a hazatelepedés mintáját szolgáltató egyesületi alelnök, Incze Kálmán állta. „Meggyőződésem, hogy rövidesen más is követi a példánkat, a gyermekeim például egészen biztosan – mondja Incze Kálmán. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy ehhez lakhatóbb körülményeket kell teremtenünk, ezért aztán útjavításra készülünk, valamint a meglévő, de különböző tervezési és kivitelezési hibák miatt néha akadozó vízhálózat folyamatos működésének biztosítására.” Pénz és eszme Mindezekhez azonban pénzre van szükség, valóságtól elrugaszkodott elvárás lenne ugyanis, hogy mindent személyes adományokból finanszírozzanak. Ezért aztán az egyesület gazdasági tevékenységbe kezdett: a kányádi önkormányzattól bérbe vették azt a 62 hektárnyi legelőt, amely 1918-ig közösségi tulajdon volt, később pedig tanácsi tulajdonba ment át. A legelők utáni területalapú támogatások, a falu erdőtulajdonának hasznosítása, pályázatok, adományok biztosíthatják a tevékenységekhez szükséges pénzt. Az első évben folyósított támogatás némi kiegészítéssel elegendő lehet a falu szűk kilométernyi főutcájának korszerűsítésére. Folytatásra vár az iskolaépület felújítása is, az eddig részben helyrehozott teremben ma a helyi családok által rendelkezésre bocsátott fotókból és plakátokból nyílt kiállítás nyújt élményszerű összképet Ége elmúlt évszázadáról. „Itt és a papilakban még sok a dolgunk, többek között szálláshelyeket is szeretnénk kialakítani, hogy méltó körülmények között fogadhassuk a vendégeinket” – fogalmaz Gábos Mózes. Márpedig egyre több segítő és érdeklődő szándékú vendégre számíthatnak, hiszen lassan tartalommal telik meg az anyaországi Markóc községgel kötött testvértelepülési kapcsolat, tavaly magyar önkéntesek segédkeztek a templom állagmegőrzésében és magyarországi alapítványok is érdeklődnek az Égében zajló örvendetes folyamatok iránt. „Egyesíteni az erőket, minél több embert bevonni a tevékenységbe” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb célkitűzést Incze Ibolya. Vezetőtársa, Incze Kálmán is csatlakozik: „Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedek közösségi tekintetben érzéketlenné tették az emberek nagy részét, akik kezdetben nem fogták fel a szándék, a kezdeményezés eszmei értékét. Ma már azonban egyre többen jelzik: részesei akarnak lenni Ége feltámadásának. A település nevéhez – Ige (Ége) – fűződő egyik legenda szerint a székelydályaiak közül vélhetően még a reformáció kora előtti „a megkülönbözés miatt” kivált néhány ember az Ige hirdetéséhez keresett új helyet. Ége kései utódai most a megmaradás igéjét hirdetik fennhangon. Csinta Samu Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2015. augusztus 21.Az alapító igazaPerkői búcsú a templomban Zsúfolásig megtelt tegnap a kézdiszentléleki nagytemplom, ahol az elmúlt napok csapadékos időjárása miatt voltak kénytelenek megtartani a Szent István-napi búcsút. A szentmise főcelebránsa az aranymisés Ft. Bodó Imre ny. főesperes, kézdiszárazpataki plébános volt, aki prédikációjában úgy ítélte meg, az államalapító király utókornak szánt intelmei sosem voltak aktuálisabbak, mint mostanság. A búcsús szentmise előtt a központi Szent István-szobornál is megemlékezést tartottak, a helybelieket, valamint Kézdiszentlélek jelen levő testvértelepüléseinek (Budapest XI. kerülete, Fony, Alsónyék és Szentgál) küldöttségeit Balogh Tibor polgármester köszöntötte, rövid kulturális műsor követte, majd megkoszorúzták az államalapító szobrát. A határon innen és túlról érkező híveket a ny. főesperes köszöntötte, már elöljáróban leszögezve: ő is a Perkő szent hegyére készült, szentbeszéde is jobban illett volna a kápolna környezetéhez, de meglátása szerint a templomba ténylegesen csak azok tértek be, akik imádkozni akartak. A szárazpataki plébános prédikációja elején felelevenítette Szent István király életútját, majd azokra a történelmi és gazdasági párhuzamokra tért ki, amik a történelem folyamán nem egyszer, így aztán ma is aktuálisak. – A Perkőre is azért szoktunk felmenni, hogy megérezzük nemzeti összetartozásunkat, hiszen bár országunkat, István országát szétdarabolták, de szívünket nem tudták. Egy alkalommal a Perkőre vezető keresztúton mentünk, és azon gondolkoztam, mennyire kereszthordozó az életünk, mert mindenünk veszélyben van: az élettér, ahol élünk, az anyanyelvünk, a templomunk és az iskolánk. Szent István királyunk azt üzeni: őrizzük ezt a teret. Őrizni kell, mert minket ideszögeztek; őrizni kell, jóllehet nehéz az élet, gyárainkat és üzemeinket széjjelverték, családapáink idegenben kell megkeressék a mindennapi kenyeret – fogalmazott Bodó Imre, arra hívva fel a hallgatóság figyelmét, hogy a teret be kell lakni, mert csak akkor a miénk Szent István országa. A jelen lévő lelkészek közül is többeket keserűséggel töltött el, hogy – az évszázados hagyományt megszakítva – az idei búcsút nem a Perkőn tartották, de a döntéshozókat igazolta, hogy bár az eső csak a szentmise után eredt el, rendkívül hideg volt. A templomkertben megkérdezett kézdiszentléleki, 71 éves Tamás Gábor érdeklődésünkre elmondta: 1990 óta minden alkalommal részt vett a perkői búcsún, és bár többször tartották esőben, eddig még egyszer sem maradt el. Azt viszont ő is elismerte, hogy ilyen cudar időre még nem volt példa. Ennek ellenére a Bivalyok útján nemcsak hazafelé tartó kiskászoniakat találtunk, hanem szép számban akadtak, akik a rossz időben is kizarándokoltak a perkői kápolnához. Ők elég elszántnak érezték magukat ahhoz, hogy ne engedjenek megszakadni egy több évszázados hagyományt. A Perkő tetején álló négykaréjos Szent István-kápolna ősidők óta búcsújáró hely. A kommunizmus idején tiltották az itteni összejöveteleket, de az 1960-as évek végén az 1946–1978 között Kézdiszentléleken szolgáló, néhai (1985-ben hunyt el) Farkas Antal plébános-esperes mégis megszervezte néhány alkalommal. Utána Balázs György plébános igyekezett életben tartani a hagyományt, emiatt az akkori hatalom árgus szemekkel figyelte. Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
